Írország 2013

Guiness, zöld, sok-sok legelésző állat, Titanic, lóhere, szerencse, koboldok, vörös haj, humor – Írország pár szóban összefoglalva. Jóllehet ennyivel is ellehetne intézni, de mégis merészelek többet írni észak-írországi utunkról.

Ha az írek nem jönnek Kárpátaljára, akkor a kárpátaljaiak mennek Írországba. Idén valahogy így alakult a helyzet, ugyanis az Írországi Presbiteriánus Egyház technikai okok miatt, a hagyománnyal ellentétben idén nem tudott küldeni hozzánk csapatot, hogy az angol hetet megszervezzék, így a korábbi csapatok tagjai úgy döntöttek, hogy a nyáron szeretnék finanszírozni két fiatal nyelvkurzusát Belfastban. Így kerültünk mi a képbe: KRISZ pályázat, értesítés, nyerés, felhőtlen öröm. File Attila tisztes halábori fiatal jogász barátommal vágtunk hát neki az útnak.

Minden kétségemet és tériszonyos félelmemet legyőzve nekivágtunk a repülésnek. Az első repülés mindig fáj, vagyis ezt másra szokták mondani, de jelen helyzetben is megállja a helyét a kijelentés. Vajon mi lesz? Semmi. Kellemes csalódás. És a látvány hátborzongatóan gyönyörű: a felhők felett sok ezer méterrel. Hirtelen megértem az ige jelentését: „… amilyen magasan van az ég a földtől…” Kicsinek érzi magát az ember és teljesen kiszolgáltatottnak. Ahogy lenézek a földre, a mezők, a házak, az emberek teljesen jelentéktelennek látszanak. Vajon ez az Isten szemszöge? Érdekes dolog belegondolni: aprók vagyunk, szemmel láthatatlanok ilyen magasból, Isten még sincs távol egyikünktől sem. A repülés jó tanítómester.

Megérkezés. Azt írták előzőleg, hogy az időjárás igencsak szeszélyes. Szkeptikus voltam. Most ihatom a levét: kisnadrágok, pólók, napszemüveg, kalap a táskában – csak éppen nem érek vele semmit. Az időjárás mindig tartogat meglepetéseket. Rögtön megtanultuk a tapasztalt helyiek mondását: egy bölcs ember mindig magával viszi az esernyőjét. A napot kevésszer láttuk a négy hét alatt. Elindulsz sétálni derűs ég alatt, s hazaérkezel nyakig vizesen. Most, amikor 38 fokban írom ezt a visszatekintést, borzasztóan hiányzik az átlag 19 fokos hőmérséklet.

Belfastban elkezdtük a nyelvkurzust. De fura emberek vannak körülöttünk! Nem furák ők, csak másak. Egy nemzetközi angol nyelvkurzust kezdtünk el. Dehogy ennyire nemzetközi legyen, azt nem gondoltam volna előre. Jómagam egy tíz fős osztályba kerültem svájciakkal, szaúd-arábiai, olasz, spanyol, argentin, francia, iraki, kazah atyafiak közé. Mondanom sem kell: érdekes volt. Minden reggel kilenctől kezdtük az órákat egészen délután egyig. Ezután az iskola különböző programokat szervezett nekünk: múzeumok, közös séta, kirándulás, stb. Számomra ez a rész tetszett a legjobban, ugyanis érdekes beszélgetések tudnak kialakulni szabad ég alatt, szabad témákban, különböző nemzetiségű és vallású emberek között. Zyad szaúd-arábiai barátommal, aki természetesen muszlim, érdekes beszélgetéseket tudtam kialakítani: az ő vallásáról, az enyémről, a keresztyénségre áttérők halálbüntetéséről, a nők helyzetéről hazájában és hasonlók. Úgy gondolom, jó megismerni egymást, mielőtt ítéletet mondunk egymás feje fölött. És jó az embert nézni benne a muszlim helyett. Hogy az igazat megmondjam: sokat tanultam tőle. Talán többet, mint ő tőlem. Teljes nyugodtsággal közölte mindenki előtt a pub-ban, hogy neki most mennie kell imádkozni, de majd visszajön fél óra múlva. Nekünk miért lenne ciki ilyet mondani a barátok előtt? Vagy „vallási okokra” hivatkozva nem ivott egy korty alkoholt sem, mert ezt tiltja az iszlám. Bizony, jobban tetszett nekem az élete, mint egynémely keresztyéné (urambocsá’). Különböző kultúrák, különböző emberek, vallások – a tapasztalat pedig felejthetetlen.

Igazából nem vagyok nagy tájleíró fajta, szóval, ha a kirándulásainkat szeretném leírni, akkor igencsak bajban lennék. Tudom, hogy a szép, csodálatos, gyönyörű, festői, lélegzetelállító és társai nem elég kifejezőek, hogy elmondják, milyenek is az észak-ír tájak: tengerpart, óceán, hegyek, zöld rétek, legelők, stb. Egyvalamit megtanultam: míg valaki nem látja élőben az óceán morajló habjait, addig nem is tudja felfogni igazán és mélyebben micsoda végtelen és micsoda hatalmas az Úristen teremtő keze. Ezután sem teljesen. Vajon ki szabott határt neki? Ki mondta: eddig jöjj, és ne tovább! Csak álmélkodással csodálom, többet nem is tehetek.

 

Hamar eltelik négy hét, ha az emberfia jól érzi magát. Sajnos túl hamar… Az utolsó napokban már a szomorúság kezdett eluralkodni rajtam, hogy itt kell hagyni valami olyasmit, ami nagyon tetszett. De tudtam, nekem otthon van dolgom. Igazából jó lenne, érzem, valami frappáns befejezést írni, de egyszerűen csak köszönöm az élményeket (és ez nem formaság) az Úristennek, nagyot alkottál! És köszönöm az ír testvéreknek: Edithnek, Jamesnek, Heidinek, Vilmanak, Mabelnek, Vickynek, Kirstennek, Judithnak, Jenninek, hogy lehetővé tettétek, hogy ott legyünk, találkozzunk, és jól érezzük magunkat. Na jó, mégis eszembe jutott egy jó befejező: ki az ír Guiness-t issza, vágyik annak szíve vissza. Én kérek elnézést. Homoki Gyula

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük